A levél

Szia Raven! 

Amikor ezt a levelet megkapod, lehet hogy épp engem keresel hogy 

elújságold; A műtét sikeres volt! Csakhogy...engem már nem fogsz megtalálni többé. 

Soha, soha többé. 

Lehet hogy törvényellenes amit most teszek, de elmondom ki is volt a donor..Én. 

Tudom, hogy haragszol most rám, és úgy gondolod hogy nem érdemelted

meg ezt a lehetőséget. Pedig de. Jár neked a második esély!

Amúgy pedig...

Nem bírtam volna ki azt hogy nem vagy. Hogy nem vagy mellettem, és velem.

Persze, tudom, legjobb barátok voltunk a részedről...

Részemről..kissé más. Raven...Sokkal többet érzek irántad mint hinnéd. 

Lehet azt gondolod hogy egy gyerekkori szerelem miatt kellett volna 

feladnom az életemet...De ezt Te nem értheted. 

Na, mindegy is. Raven! Most jól figyelj rám. Csak RÁM! 

A lelkiismereteddel ne törődj...ÉN döntöttem így, és nem más. Nem kényszerítették 

rám. És kérlek...Élj teljes életet az Én kedvemért! Tegyél meg mindent

amit úgy érzel meg kell. Tanulj a hibáidból is...

A legutolsó kívánságom pedig az, hogy becsüld meg az

új esélyedet az élethez! 

Hope         

    Örökké 

a barátod      

Prológus

Egyetlen egyszer fordult elő hogy azt kívántam bár csak ne lett volna velem....hogy bár összevesztünk volna előtte...bár ne tette volna azt amit...

Nem zárom le magamban soha. Ő volt a legjobb barátom. 

Otthon voltunk, a nappaliban folyt a veszekedés...
De hirtelen összeestem...És a fájdalom elviselhetetlennek tűnt...Mintha átdöfték volna a szívemet. 
A látásom elhomályosult, és nem számított már semmi. 
A bátyám hideg és indulatos szavai, apám kétkedő pillantásai, majd miután leesett neki hogy mi is történt kétségbeesett...Az eltörött váza szilánkjai bőrömben...Nem. Tényleg nem számított. Azért imádkoztam, hogy vége legyen. Bárhogyan, de vége. 
Később a mentőautók szirénáit hallottam már csak. 
Teljes sötétség és némaság....
Könnyűnek éreztem magam. Felhőtlenül boldognak. Mert vége lett...

Legalábbis...Akkor még azt hittem. De korántsem volt még vége. 

Nem tudom pontosa mennyi időt tölthettem így,  a mai napig sem. Lehet pár percet, vagy talán órákat, napokat. 

Ahogy magamhoz tértem nem éreztem még fájdalmat...
Minden más volt mint előtte. Nem tudtam mi is történt valójában...

A fertőtlenítő és az infúzió szaga keveredett, és belém csapott a felismerés, az intenzíven voltam. 
Nem haltam meg...Akartam, de nem haltam meg. Elhittem, hogy vége a mindennapi kínoknak...de nem. 

Igaz, pár percen belül újra eszméletlen voltam....

Mikor újra felébredtem, a látásom tiszta volt....A fehér falak a csempével vakítóan hatottak. Ahogy körbenéztem senki mást nem láttam a szobában...A műszerek hangos csipogása, és a testemben a csövek idegesítő hatást keltettek, mégsem tudtam megmozdulni. 

Az ablakból átszűrődő fény világította meg a termet. 

Ekkor kopogott valaki, akire a legkevésbé sem számítottam. 

~~~

- Figyelj Raven...Tudom hogy most haragszol rám, és azt is tudom hogy a legkevésbé sem akarsz velem jönni, de nincs más választásod. 
- Anya. Nem megyek veled. És pont. - Szőke haját már akkor is kiengedve, és kivasalva hordta, és elegáns virágos szoknyája szépen kiemelte karcsú derekát. Hihetetlen kék szeme pedig kitűnt napbarnított bőre mellett. 
- 13 éves vagy. Kiskorú, nem keresel, és beteg vagy, amit apád nem tud fizetni. Jönnöd kell, és kész. - Majd elhagyta a helyiséget.

Gondolatok

Miből gondolod hogy bárki is lehetsz a világban? Miért bízik mindig mindenki abban hogy őt szeretik és elfogadják? Na mért? Mert az emberek meg akarnak felelni, egymásnak ,- mindenkinek. Utálatos egy tulajdonság. Bármennyire is elhiszi egy adott illető hogy nem érdekli a vélemény, pedig DE. Sőt...Őket a legjobban...
Kár hogy egyszerűen nem lehet tovább lépni.
Elfelejteni.
Érdektelennek vélni....Kár...